Mindennap
találkozhatunk napilapokkal és életmódmagazinokkal, melyek nem győznek ellátni
jobbnál jobb tanácsaikkal. Példának okáért olyan 10 ruhadarabbal, amit
mindenképpen azonnal meg kell vennünk, mert nem hiányozhat egyetlen playboy
ruhatárából sem (igen, férfi magazinok is vezetnek listákat, bár ezekben
többnyire kocsik, órák és nyakkendők szerepelnek). Vásároljunk, együnk, költsünk
használati eszközökre, mert ezek nekünk kellenek, szükségünk van rájuk.
Szerencsére ez nem ilyen cikk, bár első tervemben alapvetően listázni akartam
élményeimet. Később azonban, mikor az első pont végénél jártam, jöttem csak rá,
hogy ezt az élményt nem szabad tárgyilagosan bemutatni. Egyrészt, ha megteszem,
akkor nem az ÉN élményem, tapasztalatom osztom meg a kedves olvasóval, a
tisztelt nagyérdeművel. Másrészt minden adatot és információt meg lehet találni
a világhálón. Minek osszak meg olyat, amit már előttem megtettek? Nem. Nem
fogok pontokba szedett ajánlásokat tenni, melyek az „ezt mindenképpen látnod
kell” klisé kategóriába tartoznak. Helyettük Örkény egyperceseinek nyomán
elindulva, azokhoz képest azonban méltatlanul egyszerű, apró kis epizódokkal
mutatom be a 2015-ös milánói
világkiállítást, melyen részt vehettem látogatóként. Nagy levegő, ugrunk.
Ülök a Teatro alla
Scala egyik páholyában és nézem a balettelőadást. Előttem fekete bőrű amerikai
anyuka a kislányával. Ezt onnan tudom, hogy előadás előtt csevegtünk egy kicsit
és egymás gépén teszteltük fényképezői tudásunkat. Fáradtan bámulok ki a
fejemből miközben követem az Excelsiort. Hirtelen pár pillanatra átsüvít a
fejemen a gondolat: mit szólna ez a nő, ha tudná, hogy ma pózoltam egy sort az orosz
pavilon tetején elhelyezett nemzeti zászló előtt? Apró mosoly jelenik meg arcomon.
Igen. Itt vagyok a világ egyik leghíresebb és legnagyobb színházában egy ehhez
méltó igényes balettelőadáson és azon gondolkodom, hogy az orosz pavilon
tetején ott a zászló. Pluszban, mert minden pavilon előtt van nemzeti lobogó.
De nem, oda kell még egy. Ha nem lenne ott az a hatalmas zászló, akkor nem
érezhetnénk elég orosznak. Pedig alig pár lépésre ott van a tetőteraszon a bár,
ahol mily meglepő, vodkát árulnak. A júliusi melegben. Végül elhatározom magam,
lezárom a témát és elmélyülök a balerinák művészetében nyugtázva, hogy az
oroszoknak orosz identitásukat megfelelően, oroszosan kifejező, megalkuvást nem
tűrő orosz pavilonjuk született. Hogy befele haladva miért az Imperial Marchot
dúdoltam, az rejtély marad…
Kicsit gonoszkodom a
magyarokkal, végig angolul beszélek a sámándob-halszálka pavilonunkban. Bárki
jár arra, az biztos, hogy megbotlik a kiálló kődarabokban. Eredetileg valamilyen
apró csatornácskát szimbolizálnának ezekkel a kültéri kövezeten. Én és a világ
többi embere hülyemód nem a lábam elé, hanem az épületre nézek először. Milyen
kár. Közben egy külföldi majdnem zakózik előttem. Pécsi vonatkozás van, az
előtérben egy eozinos kutat csodálhatunk meg. Ami viszont nagyon tetszik, azok
a kézművesek. Hímeznek, cserepeket festenek. Máshol ilyet nem látni, pedig
közel 200 hektáros a kiállítás. Cinikus oldalam azonban felteszi a kérdést: a
matyó hímzésnek mi köze van az élelmezéshez? Azt, hogy természetes vizeinket
reklámozzuk gőzerővel még megértem, de akkor hogy jönnek ide mennyezetről
lelógó paprikák? És mit keresnek itt ezek a sámándobok? Legalább kürtőskalács
és gulyásleves van. Hogy mennyibe kerül?! Na ne, ez azért túlzás.
Világéletemben utáltam
a kávét. Nem az íze miatt. Egyszerűen nem bírtam, ha reggel felpörgetnek csak
azért, hogy délután kettőre zombivá válva bezuhanjak az ágyba vagy az
iskolapadon koppanjon a fejem. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, meséltem már,
hogy Milánó Olaszországban van? Tudjuk, mit isznak az olaszok ugye? Azt a sötét
löttyöt. Életem megelőző 20 évében nem ittam annyi kávét összesen, mint az ott
tartózkodásom egy hete alatt. Szégyellem bevallani, de megszerettem. A
kiállítás egyik fő újítása a tematikus kis „szigetek” kialakítása. Például itt
van a kávé, mint téma. 8 különböző ország közös installációt hozott létre, közepén
hatalmas kávézóval. Bemegyek. Mikor kijövök rengeteg euróval vékonyabban
távozom. Azonban ott figyel hónom alatt pár zacskó eredeti, originál ruandai
kávé. Hazaérkezésem után hetekig széles mosollyal alszom el délutánonként.
Az olasz házigazdáknak külön
utca és rengeteg étterem jutott az EXPO-n. Kiállításokkal, nem csak az
élelmezés témakörében. Gondolok egyet, végigpróbálom az olasz tájak konyháit
Eataly-ban. Logikusan északról indulok és dél felé akarok haladni. Velencénél szégyenszemre
megtelik a gyomrom és a tiramisu mellett igény tartok egy jó erős kávéra is,
mert folytatni kell világkörüli utam. A tűző nap elől védekezésként mindenki,
legyen az ázsiai, fehér, fekete, szinte rögtön átveszi az olaszok jól bevált
sziesztázó módszerét. Én is leheveredek az egyik kis almafákkal körbeültetett
parkban. Nézem, ahogy lelassul az élet. Mindenki, de még a pirított plázacicák
is, a hatalmas adag salátáktól jóllakottan, nagyokat szuszogva heverednek le és
pihennek mellettem. Amikor páran elkapjuk a másik pillantását csak mosolyogunk
egymásra, mert mást csinálni nincs erőnk. Értem én, hogy dopamin. Értem én,
hogy emésztési folyamatok. Értem én, hogy szociális viselkedési minták. De
tapasztalni a nyugalmat a nyári árnyékban, kávéval, mosolyogva, na, azt érezni
kell. Dolce vita.
A türkmén pavilonból vegyes
érzelmekkel távozom. Fénykép az elnök 8-10 méter magas portréja előtt? Megvan.
Fénykép a kiállított Prezident konyak előtt? Megvan. Fénykép az elnök
legkedvesebb versenylovának életéről készült könyv vitrinje előtt? Megvan. Fénykép
a tetőn felállított jurtával? Megvan. Rácsodálkozás arra, hogy egy kanyi szó
sem esik az élelmezésről vagy bármi ahhoz kapcsolódó témáról? Megvan. Távozásomkor
örülök, hogy Ázsia mélyén, hazámtól jó messze található ez a csodálatos ország.
De van itt még valami… Az érzés, miután eszembe jut, hogy a türkmének is
hivatalosak a Magyarországon megrendezett bugaci Kurultájon? Megfizethetetlen.
Görög katolikus vagyok.
Aki nem járatos a témában annak elárulom, hogy nálunk még fél óra éneklős
session (liturgia) van a római katolikusok egy órás miséjét megtoldandó. Mi is
Őszentsége, a pápa alá tartozunk, bizonyos önállósággal. Érdeklődve megyek be a
vatikáni kiállításra, mert hogy ilyen is van! Hatalmas modern kivetítőkön
mutatják be a világ árnyoldalát. Az éhezés mellett a dühöt, a haragot, a
pusztítást, a háborúkat. Felhívnak, hogy együtt szüntessük meg mindezt. Csak
együtt sikerülhet. Függetlenül attól, hogy miben hiszünk. Azt tudom, hogy
Ferenc pápa nemtetszésének adott hangot a világkiállítással kapcsolatban.
Pénzszórásnak tartja, mely helyett ezt az összeget akár igazi segítségnyújtásra
is fordíthatták volna. Ha már a téma „táplálni a világot és energiát adni az
életnek”… Igazat adok neki. A pavilon híven tükrözi véleményét, egészen a
kijáratig. Kifelé kapok egy ajándék hűtőmágnest, rajta a pápa képével. Sehol
máshol nem osztogatnak ajándék hűtőmágneseket. Itt meg mindenki ingyen kapja?
Kicsit felhúzom magam.
Lépek párat az egykoron
gonosz tengely-tagnak kikiáltott iráni pavilon belseje felé, majd
visszafordulok, hogy leellenőrizzem, tényleg itt járok-e? Hát ez teljesen
emberi, barátságos, kulturált, intelligens installáció! Jesszusom, ezek fűszernövények
itt mellettem! Gyorsan, képeket! Rendben, nyugalom. Hátráljunk pár lépést, és
gondoljuk végig. Ebbe a kakukkfű ágyásba most bele fogom dugni a kezem. A nap
hátralévő részében az egész jobb karom fűszernövény illatú marad, de megéri.
Magabiztosan haladok tovább a rengeteg növény között. Néhol egy-egy vitrin is
feltűnik, benne tradicionális tálalóedényekkel. A végén kis színpad, rajta
zászlók. Csigalépcsőn vezet le az út a nyári meleg elől kényelmes hideget adó
étterembe és boltba. A menün szerepel, nekem meg eszembe jut a Szilvás csirke
című film, úgyhogy kipróbálom a címben szereplő ételt. Közben nézzük egymást az
iráni személyzettel. Lehet, hogy a belőlem áradó furcsa illat miatt, de nem
nagyon jönnek a közelembe.
Ó, Németország, te!
Egyem a szíved! Ultramodern, hatalmas, okos és már-már undorítóan precíz vagy!
Meghatározott létszámú csoportok mehetnek be. Láttam már ilyet máshol is. A
túra előtt oktatáson veszünk részt, hogy hogyan használjuk a kis eszközt, amit
kaptunk. Ha rátesszük a kijelölt üres felületekre, akkor interaktív menü
jelenik meg a kezemben tartott könyvecske fehér oldalain. Ezen keresztül
tudhatok meg több információt. Sehol máshol nem kezelnek kisiskolásként.
Feltárulnak a kapuk és jöhet a kiállítás! Interaktív! Modern! Elgondolkodtató!
Németesen steril… Persze, a germánok csillagos ötöst, rengeteg plecsnit és még
ki tudja, mit kapnak az expó képzeletbeli tanárától. A méztermeléstől a
bevásárláson át a vizek tisztításáig és az újrahasznosításig mindenre kitérnek.
Mindenre! A pavilon felügyelőin biológiailag lebomló cipő van, mely egy magot
tartalmaz, így ahol eldobják hamarosan fa fog sarjadzani. Annyira kedvesek
velem, hogy nem érdemlik meg a bunkó kérdést: és a bugyijuk is öko?
Ma-ma-marokkó! Helyi
termények utunk elején bemutatva, haladjunk tovább. A következő szobába
belépve, bamm(!), megcsap a sivatagi szél! Ezek képesek voltak 10 darab
hatalmas ventillátort felrakni a falra és rákapcsolni egy fűtőtestet. Hogy
érezzed a sivatagi szél erejét és melegét, értem? Műanyag tevék mellett
halászati nagyhatalomnak beállítani magukat egy helyen kicsit eklektikus, de
nem mondanám, hogy nagyon elüt az expo szellemiségétől. Kilépve álmaim
kertjében találom magam. Itt is fűszernövények mindenhol, szép terméskővel
kirakva, úgy berendezve, mintha díszkert lenne. Gyönyörű, engem megvettek. Az
arab gitáros tradicionális zenéjével csak jobban elmélyíti a hangulatot,
melyről ezeregy éjszakán át sztorizhatnánk.
Én értem, hogy a
traktornak köze van a földműveléshez. Azt már annyira nem, hogy mit keres a
fehérorosz főbejáratnál lévő exkluzív bár mellett? Érthető okokból inkább
megnézem a menüt. Vodkás fagyi? Ej, ej, Tibor, megint csak a hasadra gondolsz…
De ez vodkás fagyi. Rövid eszmecsere után, mely során a „te hülye,
Olaszországban akarsz belorusz fagyit enni?” és a „vodka” gondolatok futnak át
az agyamon, nagylelkűen adok magamnak egy esélyt és kipróbálom. Délelőtt, jóval
reggeli után, éhesen. Akit érdekel, annak itt a recept: vegyél pár gombóc erdei
gyümölcsös fagyit és öntsd nyakon jó sok vodkával. Szegény belorusszok
megszívják velem, mert innentől kezdve beállok, mint a beton (egy interaktív
érintőképernyő elé és lassan lapozgatva végignézem az összes leírást a helyi
ételkülönlegességről).
Tisztelt
olvasóközönség! Fel lehet lélegezni. Hosszú utunk végéhez értünk. Érdekes
érzéssel jöttem el a világkiállításról. Mindenhol élnek emberek (a mindenhol
azt jelenti, hogy tényleg, komolyan, mindenhol ezen a bolygón!), akiknek
csontra tök ugyanazok a mindennapi szükségleteik, mint nekünk. A fő téma, a
táplálkozás alapján szemlélve az előbbi megállapítást a következőt mondhatjuk
el: lehetsz te bármilyen színű, nemű, kemény, gazdag, szép, erős ember, egyszer
csak enned kell. Ez nem gyengeség, pusztán az élet oly nemes és tiszta
körforgásának egy apró szelete, melyet sosem kerülhetünk meg. Sőt, bizonyos
esetekben igazi élményként élhetjük át. Gondoljunk csak bele: a családdal,
barátokkal, ismerősökkel. A jeges tundrákon, sivatagokban, városban, mezőn,
erdőben, tehát bárhol. Egyetlen, vagy akár többfogásos kiszerelésben. Legyen
elég ennyi, mert ennyi a lényeg: mindenki eszik. Én ehhez
csak annyit tudok hozzáfűzni: jó étvágyat kívánok!
Egy kis szakmai kitekintő:
A legrövidebb módon az expo széles sugárútján keresztül lehet eljutni A-ból B-be. Tényleg széles, azonban a rengeteg ember miatt mégis szűknek hat. Az általunk ismert mentőkkel nehezen lehetne közlekedni. Érdekesen oldották meg a kérdést: sürgősségi kocsivá átalakított golfautókat használnak, persze, gondolom, 24 órás készenlétben. „Sikerült” elkapnom egy esetet: hölgy a melegben rosszul lesz, elesik. Golfautón kettő mentőtiszt kiérkezik, szabályos nyugalomba helyezik, kikérdezik, vitális paramétereket mérnek. Aztán egyikük pillanatok alatt átalakítja a kocsit, (míg a másik figyel) hogy a hordágyat vízszintes helyzetbe hozzák. Hölgyet hordágyra rakják, fel a kocsira, be a központba.
Tóth Tibor